2013. január 30., szerda

Egy Gálaebéd előétele – „Év Bortermelője 2012” díjátadó Áts Károly tiszteletére

Bár már egy éve történt, mégis élénken él bennem a Dunai halkocsonya saláta „szűz” és paprikás kocsonyakockáinak vidám citrom- és narancssárgája, a 90 éves tőkék Kadarkájának simogatása, vagy éppen a Rozé sorbet napfény íze. Aztán ami még ezen kívül szinte törölhetetlen a memóriából az Takács Lajos, az Olimpia Étterem séfje. Pontosabban curryvel „keletiesített” kacsája, amelyet Csizmadia András gasztrofilozófus egyenesen „A Gasztroorgia”-ként mutatott be. Történt mindez tavaly februárban, az „Év Bortermelője 2011” díjátadó Gálaebéden, melyet akkor Vida Péter szekszárdi borász tiszteletére  rendezett a Magyar Bor Akadémia. „Olyan, mintha bársonyt innék” – mondta Buday Péter séf a 2007-es La Vida Merlot-ról, és kóstolva az általa hozzá álmodott omlós szarvas lábszárt vált leginkább érezhetővé, hogy ez a nap minden évben valóban a magyar borkultúra és gasztronómia jeles ünnepnapja. 

A Gasztroorgia 2012 - Takács Lajos (Olimpia Étterem) "keletiesített" kacsája

Néhány röpke nap, és ismét ünneplünk. A Corinthia Hotel Budapest Báltermében ismét díjátadóra kerül sor, február 10-én ugyanis a 2012-es „Év Bortermelője” cím tulajdonosa, Áts Károly tiszteletére csendülnek majd a poharak. Ráadásul, ha igaz, amit a közvetlensége és barátságossága miatt mindenki által csak Áts Karcsiként jegyzett borász vall - „Aki egyszer megkóstolja a tokaji csodát, az örömöt és boldogságot érez” – igencsak sokat fogunk mosolyogni. A tapasztalat is ezt mondatja velem, hiszen volt szerencsém már egy „pincétől a padlásig” kóstoláson részt venni Mádon, a Royal Tokajinál, Karcsi vezetésével. Hihetetlen lelkesedéssel és szenvedéllyel cikázott a pinceágakban hordótól hordóig, törekedve arra, hogy minél többet mutasson nekünk, majd őszinte kíváncsisággal fordult felénk, hogy megtudja véleményünket a borokról.

Áts Károly - Fotók: Nagy Zita
 
Áts Károlyt 2006-ban Tokaj-Hegyalja Év borászává választották, 2010-ben a Magyar Bor Akadémia tiszteletbeli tagjává fogadta, és attól az évtől kezdve ott állt minden évben az Év bortermelője cím öt jelöltje között. Nem hiába, hiszen 2012 meghozta számára az elismerést: a Gálaebéd és a díjátadó ünnepség idén az ő – és természetesen borai - főszereplésével zajlik majd. Ünneplés nincs barátok nélkül, így ezen a napon a borász művész barátai - Eperjes Károly, Mécs Károly, a Vivat Bacchus és Ákos, Micheller Myrtill és Pintér Tibor - is közreműködnek majd. A Gálaebéd díszvendége Dr. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke lesz.

A tavalyi Gálaebéd séfjei
 
Az ünneplés a Bálteremben kezdődik majd állófogadással, ahol az Év borásza díj öt jelöltjének – Áts Károly, Borbély Tamás, Dúzsi Tamás, Gálné Dignisz Éva és Heimann Zoltán – borai, és a hozzá felszolgált koktél-falatkák lesznek a főszereplők. Tavaly olyan apró kis ételkölteményekkel készülhettünk fel a Gálaebédre – például tavaszi tekercs rákkal, shitake gombával és üvegtésztával, grillezett véres hurka tökpürével, kéksajt almakocsonyával – amelyek nemcsak a szájnak, de a szemnek is örömére váltak. Az ünnepi ebéd idén is izgalmasnak ígérkezik, az ízek mesterei: Ádám Csaba séf (Kereskedőház Café&Restaurant – Szentendre), Fülepi Kálmán séf (NU Bisztró), Bolyki Péter séf (Corinthia Hotel Budapest), Györffy Árpád séf (Aranykaviár Étterem), Sárközi Ákos séf (Borkonyha Étterem), Takács Lajos séf, tulajdonos (Olimpia Étterem), Vidák Zoltán séf (Rókusfalvy Fogadó – Etyek). A garantáltan izgalmas bor- és ételpárosítások után a desszertek, a sajtok, és a nagy beszélgetések ideje következik, valamint lehetőség nyílik a korábbi évek „Év Bortermelője” címet kiérdemelt borászai borainak ízlelgetésére.

Fotók: Nagy Zita

Időpont: 2013. február 10., vasárnap, déli 12 óra
Helyszín: Corinthia Hotel Budapest Bálterme, Budapest, VII. kerület, Erzsébet krt. 43-49.
Részvételi díj: 35.560,- Ft
A Gálaebédre részvételi jegyeket ide kattintva lehet igényelni. 


2013. január 28., hétfő

Találkozások - A keszthelyi 100 Hungarikum Bormustrán jártunk

Mindig, mindenben stílusos volt... Ahogy meg tudott enni egy túrós palacsintát, vagy ahogy kezet csókolt egy hölgynek.” – meséli a folyton mosolygó szemű Bezerics Csaba borász Dr. Bakonyi Karcsi bácsi csopaki születésű szőlőnemesítőről. Kétezertizenkettő decembere. Borral teli pohárral a kézben ülünk egymással szemben a keszthelyi Balaton Színház Simándy termében, és csak hallgatom, ahogy Csaba – mint Karcsi bácsi egykori tanítványa - kifogyhatatlanul és mérhetetlen szeretettel idézi fel az emlékeket. Véget ért a harmadik 100 Hungarikum Bormustra, és az Almár Judit, alias Almátka csodás hangjától szikrázó Borra-való koncerten rögtönzött, némi néptánc és kubai salsa fűszeres kevercséből álló tánc is a múlté. Ezt az élményt valószínűleg a Koronának, vagy a Csókaszőlőnek köszönhetem, nem tudom… Mindenesetre valamelyik hungarikum fajta huncut fürtje van a dologban, az biztos.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

A harmadik általában már mindenből olyan, amilyet igazán szeretnénk. Talán mostanra, a harmadik alkalomra értek igazán össze a Bormustra ízei is, vagy csak most találtam meg teljes valójában azt az esszenciáját, amelyből sok mindent kikóstolhattam. Nemcsak a hungarikum fajták miatt érzem ezt, hanem a jelen lévő közönség miatt is, amely valójában inkább közösség. Mert bár kint a nagyvilágban átfogó társadalmi kapcsolatok erősödéséről beszélnek, a valóságban meg az történik, hogy a hely, és az ott élők személye, kultúrája egyre jelentéktelenebbé válik, az idő pedig lassan csupán röpke pillanatokká, apró villanásokká sorvad. Már persze, ha nem őrizzük őket. Nekünk kell vigyázni rájuk.
 

A város, Keszthely azonban ezen a decemberi napon makacsul őrzi mind az időt, mind a helyet. A hungarikum fajták felkarolásával őrzi annak fontosságát is, hogy mindig kell valamilyen megkülönböztető „csak a miénk” érzés. Nem erőszakos birtoklásból, hanem identitásból fakadóan. Akár egy szerelemben... Fontos tudnom, ki vagyok, és honnan jöttem, és miért váltam azzá, aki ma vagyok. És fontos tudnom, hogy hová, kihez tartozom, hogy hová tartok, és fontos megőrizni önmagamat, miközben mégis tökéletesen belesimulok a másik világába. Ráadásul fontos, hogy fel tudjam idézni azt az első pillanatot, amivel az a szerelem elindult. Mert jó oda visszatérni. Keszthely mintha tudná ezt. Keszthely harmadik éve a nagy találkozások, és a nagy egymásra találások városa. Szerelmes város…

  
Ráadásul azt érzem, hogy egy kóstolópohár itt évről-évre, újra és újra Dr. Bakonyi Karcsi bácsié. Mintha a Cserszegi fűszeres atyjaként ismert, 89 éves korában elhunyt szőlőnemesítő most is ott figyelné mosolygó szemekkel, mindig nett öltönyében és tökéletesre kötött nyakkendőjében a Simándy terem forgatagát, hallgatva a poharak vidám csilingelését. Persze ott áll ilyenkor a Színházban a tiszteletére fotóválogatással berendezett emléksarok, és mindig ott táncol a gyertya lángja is, de igazából ez az immár három éve minden decemberben együtt koccintó közösség őrzi igazán Karcsi bácsi emlékét, történetekben, huncut mosolyokban, egy szóval: szeretetben. Mert itt bizony nem lehet úgy Cserszegit kortyolni, hogy ő ne kerüljön szóba…


Aztán persze nincsen 100 Hungarikum Bormustra a minden évben visszatérő, vagy újonnan érkező vendégek nélkül. Évről évre egyre többen vagyunk, és egyre több az ismerős arc, gesztus, és hang is. A már jól ismert szervezőkön - Csengei Ágota, Pampetrics György, Osvald Bálint - kívül rendszeresen érkeznek vendégborászok is, ebben az évben például ott van a Bormustra közösségében Villányból Gere Zsolt, Etyekről Kertész Zoltán, Mádról ifj. Szepsy István, Szekszárdról Dúzsi Tamás, „helyből”, vagyis Zala megyéből a már említett Bezerics Csaba, és pezsgőivel a Cezar Pincészet. Ez utóbbi standnál picit talán többet időzünk egy kis pezsgőtan elsajátítása miatt, na meg a tapasztalatszerzés okán is, kezdve a kóstolási sort egy 1996-os nyerspezsgővel, befejezve egy légies, epres-málnás rosé pezsgővel. Aztán persze áttérünk a hungarikum fajtákra… 133 bor, 64 szőlőfajta, 70 pincészet. Meg egy nagyon hosszú este, némi pálinkával, kézműves sajttal, sonkával, kolbásszal, és házi pogácsával.
 

Keszthely a nagy találkozások városa is, így régi vágyam válik valóra, ezen a Bormustrán megismerhettem személyesen a csillogó borászati monstrumból a családi pincészethez visszatérő villányi Wunderlich Alajost, vagy, ahogy egy egész ország szólítja, Lojzit. Véget nem érő történetek szabadulnak el kakaspörkölt főzésekről, és a Jammertál présházának életéből. Olyan egyszerű, mégis gazdag történetek ezek, amelyektől azonnal nyílik a szív, és mosolyog a lélek. Lojzi szeme is mindvégig mosolyog, akárcsak Bezerics Csabáé. De ha jobban megnézem, ezen az estén itt valahogy mindenkié. Aztán rájövök… Ennek a kis közösségnek a nyugalom, az egymásra szánt idő és a figyelem a fáradhatatlan mozgatórugója.


Úgy idd a bort, hogy vége lesz a napnak – szól az este fellépő együttese, a Borra-való dala, és hát azt hiszem, egész este úgy ittuk… Almátkát már említettem, az ő kristálytiszta hangján szólaltak meg ezen az estén a bordalok, de akit még mindenképpen említenem kell, az a „ritmusszekcióért” felelős Perger Guszty. Valahogy talán miatta jöttek elő a rég tanult salsa-lépések, miatta mozdult öntudatlanul a lábam, hiszen játszott Carlos Santana koncertjén is, és a latin zene igaz szerelmese. Bármit is játszik – jelen esetben például népies hangzású bordalokat -, bizony ez „áthallatszik”. Legalábbis én hallottam… De talán a pezsgő az oka.
 

Másnap délelőtt még egy rögtönzött Jánosáldásra összegyűlünk a keszthelyi sétálóutca egyik kis presszójában. A város derekát forralt bor illat karolja át, az utca végén a kastély karcsú tornya kukucskál, a járdán pedig jéghideg decemberi eső kopácsol. Amolyan elmélkedős-halkan beszélgetős, csendes délelőtt ez. Nem tudom miért és honnan, de Karcsi bácsi egy régebbi interjúban elhangzott szavai jutnak eszembe. Éppen akkor, vagyis halála előtt egy évvel dolgozott Bendegúzon, egy új szőlőnemesítésen, és mosolyogva mesélt arról, mi lendületének, lelkesedésének titka. „Ha van az embernek terve, akkor lesz, ami előreviszi” – mondta mindezt 88 éves korában. A következő évben – végakarata szerint – három legkedvesebb fajtája, a Pátria, a Cserszegi fűszeres, és a Nektár borával locsolták be sírját, én pedig a mai napig sajnálom, hogy soha nem találkozhattam vele… Legalábbis személyesen. Hiszen három éve mégis minden decemberben találkozunk ebben a szerelmes városban. Mert hát mindannyian visszatérők vagyunk. Valamit mindig hagyunk magunk mögött, amihez időnként vissza-visszatérünk. Egy város, egy szerelem első pillanata, egy ölelés, egy régi présház, egy történet, egy emlék. Nekünk kell vigyázni rájuk.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...